Örökké lázadón

Nem lüktet bennem Róma vére.
Hegyeim tövébe’ rejtelmes világ,
a Pannon dombokon bandukló napsugár,
s Kolozsvár utcái nem nekem mesélik,
Dácia szépséges titkait.

Orokkel azadon

Egy barbár vagyok csak, vad, makacs és konok.
Lomha Tisza partján szerelmek koldusa,
ki égre rikoltja ősidők énekét.
Örökké lázadón, s örökké vesztesen.

Itt nem szokás, a rafinált, kimódolt, finomság.
Nyersen és véresen rád hull a valóság.
Tán céltalanul…, de mégis nagyszerűn
emeljük lobogónk újra, s újra égre.

Esendő rögei vagyunk e földnek.
Itt járnak közöttünk halálunk boronái.
S mi egymást keressük kétségbeesve…
(Oly egyformák lesznek majd, jeltelen sírjaink.)

Magyarságuk tagadták meg benned.
Percnyi élet csalfa kábulatját hittető hazugság mágusok.
Szégyen kalodát zártak ránk nevetve,
s azt hitték valami végleg véget ért.

De új nap virrad ismét, keleten.
Aranyló rónákon, szilaj paripák,
büszke hunokkal nyergeikben,
végtelen sorokban jönnek, egyre jönnek,
szellem kezükben kések és a pálcák,
hogy újra róják, közös ittlétünk
számadó jeleit.

Mert van jövő!
Mert, csak…jövő van!
Múltunk árnya többé nem kísérthet.
Igazságunk százszor sárba vert,
de mégis,…pont ezért is,
tiszta, mocsoktalan.

Emeld fel fejed hát, büszke nemzet!
Adósságod Isten eltörölte,
s a jelen sötétje semmibe foszlik.
Hidd, hogy van jövő!
Csak higgy és szeress!
Szeresd megtérő, tékozló fiaid!

(kelt: 2004 december 5.-én éjszaka.)

Grafika: Navratil Zsuzsanna