temenos

Hát mindenki elment?
Csak mi maradtunk?
Temenosz kertjét nem őrzi más,
csak néhány bolond, kóbor költő?

Elment a király először is,
palástját, trónját félre lökte.
– Ha nektek ez kell, ám legyen.
Mondta, és tengerre szállt.

Lovagok, grófok, hercegek,
várták egyre, hogy visszatér.
De nem jött, így elmentek ők is.
Mért várjanak, ha nincs miért?

Majd mentek utánuk a többiek:
a papok, bírók, katonák.
A tudósok is mind elfogytak,
csak néhány művész maradt tovább.
Temenosz ősi fái közt.

Mostanra már, mind itt hagyott
a mi vállunkon minden teher,
hogy a szent tűz mindig égjen,
soha, ne aludjon el.

Önnön magunkat vetjük lángra,
minden nappal, minden éjjel,
hogy tápláljuk lobogását,
olthatatlan szenvedéllyel.

Sötét e kor, nagyon sötét.
Nincs más világ e világban,
hogy ragyogjon, föl ragyogjon,
a sűrűsödő éjszakában.

Minden mi jó, s bennünk isteni,
nemesség, jóság, tisztaság.
Kozmikus létünk titkát,
rejtik magukban itt a fák.

Csak Temenosz ősi fénye,
a templom, a kör, a liget,
őrzik még, jaj! meddig őrzik,
a titkot, amíg lehet.

Költök? Pojácák, szent bolondok!
Gúnyolt, lenézett söpredéke,
a világból kitaszítva,
nincsen máshol menedéke.

Csak Temenosz ősi kertje,
fogadja be kóbor fajtánk!
Ha vállaljuk mindhalálig,
a tűz-őrizők szolgaságát.

Grafika: Navratil Zsuzsanna