Drónok harca 1.

avagy a huszonegyedik századi háborúk főpróbája Kelet Ukrajnában.

Az elmúlt bő egy év során Kelet-Ukrajnában lezajlott harcok megítélése nem könnyű feladat. Az ukrán kormányerők vereségét a nyugati média lényegében egyetlen okkal indokolja, az oroszok beavatkozásával. E magyarázat szerint, bárhol is kerültek fölénybe az ukrán csapatok nagyon hamar ott termett néhány szakadárnak álcázott orosz katonai alakulat, megfelelő hadifelszereléssel, és visszaszorították őket. A történelem során többször megtörtént már az, hogy egy viszonylag jól felszerelt és drasztikus létszámfölényben lévő reguláris hadsereg alul maradt a küzdelemben egy szedett-vedett népfelkelő sereggel szemben, különösen akkor, ha azt egy harmadik fél is hatékonyan segítette. Ez hihetőnek is hangzik, de van, amire nem ad megfelelő választ.


Kezdjük az elején. Ha valaki felmérte a szemben álló felek erőviszonyát a harcok kitörésekor, jó eséllyel arra számíthatott, hogy ukrán kormánycsapatok néhány hét vagy hónap alatt visszaszerzik az ellenőrzést a szakadár területek felett. Nem így történt. Bár a hírek és információk sokszor nagyon ellent mondóak egymásnak, én egy alapvető harcászati átértékelődéssel tudom csak indokolni a fiaskójukat.
Mindenki által elfogadott katonai alapvetés, hogy aki ellenőrzi a légteret, az irányíthatja a szárazföldi küzdelmet is. A szakadárok nem rendelkeztek szinte semmi légierővel. Papírforma szerint az ukránoknak le kellet volna mosniuk a harctérről az ellenséges csapatösszevonásokat, szinte csak a légierejükkel is. A harcok kezdetén voltak is hírek a sikeres légtámadásaikról, majd sorra hallottunk a lelőtt repülőikről és helikoptereikről. A harcok vége felé pedig szinte már nem is esett szó az ukrán légierőről. A szakadárok sikeresen semlegesítették őket. Persze ehhez kétségtelenül szükségük volt a hirtelen a „semmiből” az oldalukon felbukkanó orosz gyártmányú kézi légelhárító fegyverekre, légvédelmi fegyverrendszerekre és ezek kiképzett személyzetére.
A szárazföldi csapatoknál is hasonló eseményeket láthattunk, a szakadár területre benyomuló kormánycsapatok váratlanul igen komoly páncélos és tüzérségi erőkkel kerültek szembe. A légierő kiiktatása mellett ez a tény is a média által már fent leírt magyarázatot erősítik, hogy az orosz beavatkozás miatt omlott össze az ukrán kísérlet a területeik visszaszerzésére. De van egy olyan kérdés, amire nem adnak magyarázatot, mégpedig arra, hogy miért tudták a szakadárok szinte brutális hatékonysággal használni a tüzérségi fegyvereiket? (ugyan olyan fegyvereket, amilyenekkel az ellenfeleik is rendelkeznek!) Becslések szerint az ukrán veszteségek hatvan-hetven százalékát a szakadárok rakéta-sorozatvetői okozták.
Véleményem szerint egy teljesen új katonai stratégia főpróbája zajlott a szemünk előtt. A világ eddig az amerikai hadsereg katonai gyakorlatát ismerte, illetve ismerte el a leghatékonyabbnak, azt amit az első, média által is „nyilvánosan”  közvetített háborúban, az első Öböl-háborúban megismert. Ennek lényege a következő. Távolról csapást mérni az ellenség vezetési pontjaira és légvédelmi radarberendezéseire cirkálórakétákkal, majd beküldeni a lopakodó repülőket, amelyek szétbombázzák a maradék légvédelmet. Ha ezt jórészt kiiktatták, jöhetnek a hagyományos vadászgépek, amelyek kitakarítják a megmaradt légierőt és támadják a stratégiai célpontokat. Ha már elégé szétverték az ellenség irányítási rendszerét, kiépített állásait és utánpótlási vonalait, elindulnak a szárazföldi csapatok, élükön a nagytömegben bevetett harckocsikkal, csata repülök és helikopterek légi fedezete mellett. Persze mind ehhez kell az űrből vagy kémrepülőkről, robotrepülőkről illetve mélységi felderítőktől, kémektől szerzett információk tömege is.
Valami hasonlót vártak sokan, amikor a harcok megindultak, hogy a kormányerők majd szétbombázzák, szétlövik és felmorzsolják a szakadár csapatokat, ahogy az amerikaiak tették már jó pár országban. A valóságban viszont az ellenkezője történt. Hiába is próbálták az ukrán kormánycsapatok lemásolni az amerikaiak bevált módszereit, a dolog nem működött és ez nem azon múlt, hogy nincsenek katonai műholdjaik, lopakodó repülőik és cirkálórakétáik. Sokkal inkább azért nem működött, mert pont az amerikai taktika ellen lettek kitalálva a szakadárok harci módszerei. Ha az ukránok helyett az USA hadserege állt volna szembe a lázadókkal, ők sem tudtak volna látványos gyors sikert elérni velük szemben. Azért nem, mert a fenn részletesen leírt támadási terv egy olyan hadsereg ellen alkalmazható sikerrel, amely hagyományosan épül fel, századokba, ezredekbe, hadosztályokba csoportosul, vannak vezetési pontjai, állásai, frontvonala. A szakadár erők ezzel szemben kis, állandóan és gyorsan mozgó, (gyakran pszh-kal, katonai terepjárókkal felszerelt) rajszintű alakulatok, amelyek folyamatosan kommunikálnak a területen lévő más rajokkal és a „frontvonaltól” sokkal távolabbi tüzérségi egységekkel. Igazi feladatuk nem a harc közvetlen megvívása, hanem sokkal inkább a felderítés és az ellenség lekötése mindaddig, míg a távoli rakéta-sorozatvetők csapása jórészt megsemmisíti az ellenséget, majd felszámolják a megmaradt ellenállást. A területen hozzájuk hasonlóan és ugyan ilyen feladattal vannak szétszórva harckocsik, aknavető egységek és hagyományos tüzérségi ütegek is, amelyek szintén állandó mozognak és ezekkel is összehangolják a tevékenységüket. Ilyen harcmodort használtak már régóta a katonák, ebben semmi újdonság nincs, ami miatt mégis félelmetesen hatékony, az, hogy a sorozatvetős tüzérség, amely végső soron megsemmisíti az ellenséget gyakran a harci cselekményektől 40-60 kilométerre, mélyen a hátországban helyezkedik el. Jelenleg nincs olyan katonai berendezés a frontvonalakon, amely egy ilyen távolságból érkezett tűzcsapás kilövési helyét be tudná mérni. Erre ma csak a légierő képes, de ez is csak akkor, ha folyamatosan ellenőrzése alatt tartja az egész légteret, mégpedig olyan gépekkel, amelyek nem csak észlelik, hanem meg is tudják támadni a célpontot. Ugyanis ha csak egy felderítőgép észleli a sorozatvetőt, beméri, majd jelzi a támadó gépeknek, azok érkezésekor lehet, hogy már csak hűlt helyét találják a célkörzetben, hiszen az ilyen fegyverek legtöbbje teherautó szerelt, elég mozgékony, de könnyen elrejthető vagy álcázható. A másik módszer a válaszcsapásra még az lehet, ha a felderítőgép által bemért ellenségre egy ugyan ilyen fegyverrel lőnek vissza, ám ehhez a saját fegyvert a frontvonal közvetlen közelébe kell telepíteni, de így nagyon könnyen felderíthetővé válik az ellenfél számára. Különösen akkor, ha a frontvonal légterét a másik fél ellenőrzi. Ugyanis a cikk elején említett katonai alapvetést a légtér uralmáról most sem cáfolták meg, csak átértékelték. A szakadárok a hagyományos légierő hiányát egy újfajta légierővel, drónokkal pótolták, amelyek ugyan nem biztosítottak nekik uralmat a terület légtere fölött a hagyományos értelemben, de a légi információszerzési háborúban messze lehagyták az ukránokat.

Folyt.köv

ui: A cikk megírása után olvastam, hogy az USA, olyan berendezések átadását tervezi az ukránoknak, amelyek képesek a szárazföldről a “távoli tüzérség” helyének bemérésére. Ez első hallásra komoly változásnak tűnhet, de azt a kérdést nem oldja meg, hogyan lehet ezeket a sorozatvetőket meg is támadni.