Az út

a messzeség feléd visz el
fákkal körül szegélyezett
fénycsíkot ró a képzelet
s kitárul mint egy szép kebel

Az út

a táj mely létünk színpada
s vezet szavad mint gyermeket
ki néha félve megremeg
kezénél fogva az anya

hová minek nem kérdezem
csak lépni kell újra s újra
vonszolva földi testemet

majd végleg elhalványulva
kimondhatom-e szent neved
a nagy nirvánába hullva

Grafika: Navratil Zsuzsanna