Csendélet

Bénult árnyakkal szórt téli temető hólepte sírjai közt kutattam. Hogy mit is? Már nem tudom. Csak a hideg mélyült csontjaimba egyre s az alkonyon szürkévé tompuló fények hangtalan halódó némasága.

csendélet

Lassan ballagtam, olyan öregesen, mint temetőben illik, egy kívülről negyvenes megfontolt férfinak, s csak néztem, ahogy egy ódon sírkő felett, glóriát varázsolt bágyatag, erőtlen sugarával a Nap.
Kopott arany betűkkel játszott csintalan, mint szerelmes játszik, hamvas bőrén kedvesének, ujjával lágyan, s vakok titkos nyelvén súgja lelkébe vallomását, valami sosem volt boldog mámoros szerelemről.
Most is olyan voltál, mint általában mindig. Néma, talán egy kicsit komor, mint minden rendes szobornak illik így január vége felé, mikor a hó fagyott foltjai itt-ott fehéren csipkézik a Föld fekete testét.
Mennyi elporladt hús, vér és csont, korhadó koporsó deszka, teszi ilyenné a temetők földjét? Mennyi lehullt platánlevél, sós könnyel kevert faggyú, parafin, méhviasz? Mennyi sóhaj és vigaszkereső ima…
Csenddé lesz minden harmónia, utolsó végtelen csenddé, mit nem zavar, ha az avar vastag szőnyegét a szél, néha kócossá fújja össze, s a fák, a temetői fák…búsongva mormolják vele végtelen litániájuk.
Szomjúzó vágyunk hová tűnik, ha kifutja szívünk utolsó dobbanásait, s mint ócska vassá rozsdásult emléktemető felbuzog utószor lelkünk gőzkazánja…majd csendé fakulsz, sóhajtásnyi csendé…és nincs tovább?
Talán rendjén van ez így…?! Vagy lehetne más? Valami bölcs, szép akarás. Valami értelem a káoszba veszve, sziklaként nőni fel a végtelenbe, mint tetted Te is, őrizve szép gyermeki léted e bússá bénult álmos Hunniában…
Majd felhők jöttek, szürkén, hangtalan. Lehunyta megadón, öreg kutya szemét a Nap. Fázósan bújt gallérom mögé egy csöppnyi szél, s mécses lángja táncolni kezdett. Azt mondják…holnap havazni fog…

Grafika: Navratil Zsuzsanna